Háttér információk a T4 program születéséről és működéséről (P 07)

Theodor Morell memoranduma

1939 nyarán Theodor Morell, Hitler orvosa, jelentős időt töltött azzal, hogy áttekintsen minden fontos írást, ami a 19. századtól kezdve az eutanázia témakörében született. Ezekre építve készítette el – egy lehetséges törvényjavaslathoz – azt a memorandumot, amely az „értéktelenéletek” elpusztítására irányuló tevékenységet lett volna hivatott szabályozni. Munkájában ezt javasolta: „Öljenek meg mindenkit, aki kongenitális mentális vagy testi elkorcsosulásban szenved, mert az ilyen teremtmények csak drága és hosszas kezelést igényelnek, másokban rémületet és undort keltenek és a legalacsonyabb állati létet képviselik…” Bár a tervezett jogszabály végül nem született meg, feltételezhető, hogy Morell gondolatai hatással voltak Hitler ezt következő lépéseire.

Irodalom:
Burleigh, Michael (1994): Death and Deliverance: Euthanasia in Germany (1900-1945)

 

Felhatalmazás a „kegyes halál” alkalmazására

Hitler 1939. szeptember 1-jei keltezéssel (valójában októberben, csak visszadátumozva) írta meg magán levélpapírján azt a titkos, de hivatalos dokumentumnak számító feljegyzést, amelyben két hozzá közel álló ember – orvosa, Karl Brandt és a birodalmi kancellária egyik vezetője (Reichsleiter), PhilippBouhler –számárafelhatalmazást adott arra, hogy „gyógyíthatatlan betegeket, állapotuk leggondosabb megvizsgálása mellett kegyes halálban részesítsenek”. Ez a levél volt a később Aktion T4 fedőnéven megszülető eutanáziaprogram alapja.

 

Karl Brandt (1904-1948) Egyike volt azoknak a náci orvosoknak, akik aktívan részt vettek a német eutanáziaprogram kidolgozásában. 1933-ban lépett be az SS-be, 1934-től pedig Hitler személyi orvosa volt. A háborút követően, a nürnbergi orvosperben, az emberiség ellen elkövetett bűnök vádjával kötél általi halálra ítélték, amit 1948. június 2-án végre is hajtottak.

 

Philipp Bouhler (1899-1945) A náci pártban és az SS-ben is vezető szerepet betöltő kancelláriai tisztségviselő fiatal korában néhány szemeszteren keresztül filozófiát hallgatott, de nem fejezte be az egyetemet. 1939-től – Hitler orvosával, Karl Brandttal együttműködve –, ő volt a felelős a fogyatékos német emberek „kegyes halálba segítését” célzó program technikai kivitelezéséért. 1945 májusában feleségével együtt öngyilkosságot követett el, miután az amerikai csapatok elérték azt a helyet, ahol akkor éppen Ausztriában tartózkodott.

 

Az Aktion T4 program

A T4 Akció központja a német Elmegyógyintézetek Országos Szövetségének székháza volt, amely Berlinben, a Tiergartenstraße 4. szám alattivillában működött. A titkosnak számító program erről a helyszínről kapta a fedőnevét.

Az akció irányítói Philip Bouhler és Karl Brandt voltak. A végrehajtásban azonban fontos szerepet játszott további két személy, Viktor Brack és helyettese, Werner Blankenberg is.

 

Viktor Brack (1904-1948) 1929-ben, 25 éves korában lépett be a náci pártba és az SS-be. 1939-től a T4 Akció egyik orvosaként személyesen ő adott parancsot az „értéktelennek minősített” emberek gázzal való megölésére. A T4 Akció leállítását követően a birodalom keleti részébe vezényelték, ahol a megsemmisítő táborokban „hasznosította” a fogyatékos emberek megölése során szerzett tapasztalatait. A nürnbergi orvosperben halálra ítélték, majd 1948-ban felakasztották.

 

A T4 program keretében gyógyíthatatlannak és munkaképtelennek minősített embereket öltek meg. Az „értéktelenek” között felnőttek és gyerekek, testi és szellemi fogyatékosok egyaránt voltak – nagyobb részt németek és osztrákok. Az érintettek körébe tartoztak a vakok, a sikerek, a szellemi fogyatékosok, az epilepsziások, az autisták, a depressziósok, a bipoláris zavarban szenvedők, a mozgásukban korlátozottak, az agyhártyagyulladásban szenvedők vagy bármilyen testi deformitással élők (a nyúlszájúaktól a féllábúakig).

A program gyakorlati megvalósítása az érintettek adatbázisának elkészítésével kezdődött. Az orvosi személyzet a halálra ítélteket a kórházakban, szanatóriumokban és más egészségügyi intézményekben korábban elkészített nyilvántartások adatai alapján válogatta ki. Az Akció keretében azonbanbekérték a legközelebbi hozzátartozóik adatait is. Az érintettek sorsáról egy 3 tagú „orvos szakértői bizottság döntött”, majd valamelyik eutanáziaközpontba szállították őket.

Hat ilyen hivatalos megsemmisítő központ jött létre az országban. Ezek helyszíne Brandenburg (Berlin közelében), Bernburg, Sonnenstein (Drezda közelében), Hadamar (Frankfurt közelében), Grafeneck (Ulm közelében) és Hartheim (Linz közelében) volt. E központok hivatalosan fogyatékos személyek bentlakásos intézeteikéntműködtek. Az elhelyezésért, az ellátásért és a gondozásért komoly összeget fizettek azérintettek hozzátartozói. A valóságban azonban az oda szállított emberek elpusztítására szakosodott, speciálisan kialakított és felszerelt intézmények voltak, ahol nagyobb részt szénmonoxid gázzal ölték meg az áldozatokat, zuhanyozónak vagy terápiás inhalálónak álcázott helyiségekben. De a T4 Program keretében tesztelték azt a Ciklon-B nevű gázt is, amit később Auswitzbanvetettek be nagy mennyiségben. Miután az esetleges aranyfogakat összegyűjtötték a halottak szájából, a testeketkrematóriumokban égették el.

Bár a tevékenység teljes titokban és erős ellenőrzés alatt folyt, időnként bekövetkeztek hibák. Előfordult, hogy a személyzettől szivárogtak ki információk, de olyan eset is, amikor egy család két különböző tartalmú értesítést kapott hozzátartozójának elhunytáról. Így egyre többen beszéltek a témáról, és nőni kezdett a tiltakozó száma. A döntő lökést végül valószínűleg Clemens August von Gallen, münsteri püspök tiltakozó prédikációja adta a kormány döntéséhez 1941 augusztusában. A püspök beszédét, amelyben az alábbiak hangzottak el, több ezer példányban nyomtatták ki és terjeszteni kezdték a lakosság körében:

„Ha elfogadjátok és alkalmazzátok azt a tételt, hogy a hasznavehetetlen embereket meg lehet ölni, akkor mindannyiunkra rémes sors vár, amikor betegek és öregek leszünk.”

Az egyre növekvő tiltakozás hatására Hitler 1941. augusztus 24-én hivatalosan leállította a T4 programot. A hat központ közül azonban három továbbra is hasonló céllal működött – azzal a különbséggel, hogy ettől kezdve a „megfelelő” berendezésekkel nem rendelkező koncentrációs táborokból szállítottak oda az értéktelennek minősített, és elpusztításra szánt embereket.

Az új program kódja 14F13 volt, amely a kivégzendők körére és a halálnemre utalt. A kódon belül a „14F” jelölte azt, hogy az érintett személy korábban valamely koncentrációs tábor lakója volt. A „13” pedig a valamelyik eutanázia-központban történt, gáz általi halál kódja volt (megkülönböztetésül például az élet „szökés közbeni” vagy „betegség általi” életvesztéstől). Ez a program egészen a háború végéig folyt az errekijelölt központokban.

1939 és 1945 között a T4 és más eutanáziaprogramok keretében a becslések szerint hozzávetőleg 200-250 ezer embert öltek meg.

 

Források:

01 - Hitler levele - Wikimedia
02 - Karl Brandt - Wikimedia
03 - Phillip Bouhler - Wikimedia
04 - Viktor Brack - Wikimedia

A galéria ide kattintva nézhető meg.

 

Nyomtatóbarát változat