Hírmondó felolvasószoftver letöltése Speakboard felolvasószoftver letöltése BsMag képernyőnagyító program letöltése Magic képernyőnagyító program letöltése

A „pusztulás művészete” (D 03)

(Információs lap, az adott csoport létszámának megfelelő mennyiségben kinyomtatva.)

1927-ben a „mozgalom fővárosában”, Münchenben megalakult a Nacionalista Társaság a Német Kultúráért elnevezésű szervezet, amely 1929-ben a Harci Szövetség a Német Kultúráért nevet vette fel. Tagjai 1930-ban Weimarban rendezték meg első országos gyűlésüket, amelynek keretében meghatározták a kultúrpolitika követendőnek ítéltelveit. Célként jelölték meg „az összes lehetséges véderő felsorakoztatását” a „pusztulás uralkodó erői ellen”, amelyek közé oda sorolták a modern művészet képviselőit is.

A „pusztulás művészetének” (Verfallskunst) azonban még jó darabig nem alakult ki egységes értelmezése. Különösen a nagyobb részt német földön létrejött expresszionista stílus osztotta meg a kultúra iránt fogékony embereket. Komolyan felvetődött a kérdés, hogy miként Olaszországban a futurizmust, nem lehetne-e Németországban ezt az irányzatot az állami művészet rangjára emelni. A több évig tartó művészeti vitában sokan azzal érveltek, hogy az expresszionizmus képviselői „a nép, a faj felé fordulnak, és felélesztik a középkori közösség ideálját.” Még a korabeli propaganda miniszter, Goebbels is kiállta vitában az új irányzatokmellett: „Mi, nemzetiszocialisták nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást – mondta –, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományokban is”. A vitát végül Hitler szava zárta le, aki kijelentette, „Németországban nincs helye modernista kísérletezésnek.”

1933 márciusában cikk jelent meg a Harci Szövetség Deutsche Kunstkorrespondenz nevű lapjában, Mit várnak a német művészek a kormánytól? címmel. Az írás téziseinek fő üzenete az volt, hogy el kell távolítani a közgyűjteményekből, és meg kell semmisíteni az „antiművészetet és antikultúrát” képviselő „kozmopolita és bolsevista” műveket. Az ilyennek minősített alkotásokat a nácik előbb a múzeumokban csúfították el. Aztán megkezdődött a közgyűjteményekből való eltávolításuk. Számos múzeum önként szolgáltatta be azokat annak érdekében, hogy gyűjteménye „megtisztuljon” a „káros” hatásoktól. 1937-re már több mint 16 ezer műtárgyat gyűjtött be az állam mint „elfajzott” művet. Az éveken keresztül tartó, szabályozatlan folyamatot utólag, egy 1938. május 31-én meghozott törvénnyel legalizálták. [1]

A képek egy részét megsemmisítették. 1939-ben például mindegy 4000 képet égettel el a berlini Tűzoltó Parancsnokság udvarán. 1942. július 27-ének éjjelén pedig több tucat Picasso-, Dalí-, Ernst-, Klee-, Léger- és Miró-festmény égett el a párizsi Nemzeti Galéria udvarán rakott német „tábortűzben”. Más részüket jó pénzért eladták külföldön, s a bevételből a párt különféle tevékenységeit finanszírozták.

 

[1] “Law on the Confiscation of Products of Degenerate Art” passedon May 31, 1938.

Nyomtatható, letölthető változat (doc)

Nyomtatóbarát változat

A modulhoz tartozó dokumentumok:

Modulleírás

Modulvázlat

A modul mellékletei


Kiegészítő anyagok:

Szövegek

Filmek

Fotók

Hanganyag

Honlapok