Az elfajzás fogalma (D 02)

(Információs lap, az adott csoport létszámának megfelelő mennyiségben kinyomtatva.)

Az elfajzás (Entartung) fogalma a 19. század második felében kezdett nagyobb figyelmet kapni a közbeszédben. A kifejezéseredetileg csak orvosi értelemben jelentette a normálistól való eltérést. A hitleri Németországban azonban az 1930-as évekre szoros összefüggésbe hozták a művészetek bizonyos irányzataival, illetve alkotóival és alkotásaival is. A szó jelentésének kiterjesztésében fontos szerepet játszott a Budapesten született, lengyel és orosz zsidó családból származó orvos, Max Simon Nordau (1949-1923), valamint a festő-építész Paul Schultze-Naumburg (1869-1949).

Nordau 1892-ben jelentette meg két kötetes, nagy sikerű Entartung (Elfajzás) című könyvét, amit azonnal lefordítottak angol, olasz és francia nyelvre is. Bár a kifejezést alapvetően orvosi értelemben használta, művében szembe állította egymással az „egészséges és a beteg” művészetet is.Kijelentette, hogy „az elfajzottak nem mindig bűnözők, prostituáltak, anarchisták és kimondott őrültek. Néha írók és művészek.”

Nordau elvként vallotta, hogy az orvosnak erkölcsi kötelessége a nézők felvilágosítása, ha úgy érzi, bizonyos művek alkotói nem teljesen „ép” emberek. A degenerációt ugyanis az egész emberiséget fenyegető fertőző betegségnek tekintette. Meg volt győződve róla, hogy az „elfajzottak” és a „hisztérikusok” kihasználják a századvég általános „fáradtságát” annak érdekében, hogy érdeklődést keltsenek saját „beteg univerzumuk” iránt. Véleménye szerint ebből nőtt ki az a divatjelenség, ami a „modern művészetet” megteremtette. „A beteg emberek beteg művei azonban másokat is megbetegítenek” – hangsúlyozta. Az által, hogy számos híres korabeli művész munkáját őrült elme alkotásának minősítette, Nordau vált az avantgárdellenes gondolatok egyik fő összekötőjévé.

Schultze-Naumburg a századfordulón már jól ismert festő és építész volt. 1900 és 1917 között kilenc kötetben megjelentetett Kulturarbeiten című könyvsorozata révén rendkívüli népszerűségnek örvendett a német középosztály körében. Meg volt győződve róla, hogy a kultúra a „fajból keletkezik”, s hogy annak – felsőbbrendűségük révén – az árják a hordozói.

Ezzel kapcsolatos gondolatait Kunst und Rasse (Művészet és faj) című, 1928-ban megjelent könyvében fejtette ki. Amellett érvelt, hogy csak „fajilag tiszta” művészek képesek olyan „egészséges művészet” létrehozására, amely fenn tudja tartani az „örök értékeket” és a „klasszikus szépséget”. Míg a „fajilag kevert” modern művészek alacsonyabb rendűsége és romlottsága torz alkotásaikban is megmutatkozik. Ennek alátámasztására a modern alkotásokról készül képek mellé fogyatékos emberek rajzait helyezte a könyvében. ^[1]

Az avantgárd kezdettől fogva kiváltotta a hagyományos ízlésű emberek ellenszenvét. Így azok a sztereotípiák, amelyek alkotásaikat az elmebetegek munkával vetették össze, könnyen utat találtak az emberekhez.A művészetpolitika formálóivá azonban csak a nemzetiszocialista ideológiai hatókörében váltak. A kormányzati szándékot Hitler így foglalta össze a Nürnbergben megtartott, 1935. évi pártnapon: „létre kell hoznunk az Új Embert, és a német faj nem fogja megadni magát a modern időkre oly jellemző degeneráltság jelenségének.”

^[1] A Schultze-Naumburg könyvében bemutatott fotók Wilhelm Weygandt (1870-1939), a neves pszichiáter gyűjteményéből származtak, aki a hamburgi Staatsirrenanstalt Friedrichsberg igazgatója, valamint a Hamburgi Egyetem Pszichiátriai Intézetének professzora volt. Weygandt a pszichiátria fajelméleti átalakításának úttörője volt, aki rendszeresen tartott fajhigiéniai előadásokat, és már 1933-ban kényszer-sterilizációt javasolt a betegek bizonyos körében – hangoztatva, hogy „nem szabad Németországot az értéktelenek paradicsomává tenni.”

Nyomtatható, letölthető változat (doc)